A moai (moáj) a Húsvét sziget – leánykori nevén: Rapa Nui – kőszobrainak a neve. Vulkáni tufából faragták őket a sziget kőfaragó mesterei 1100 és 1650 között. A legkisebb valamivel több, mint 120 centi, a legnagyobb 21 méter magas. A fejek feltehetőleg a korabeli helyi vezetőket (fejeseket, bocs) ábrázolják. Évszázadok óta állnak rezzenéstelenül egy helyben, háttal a tengernek. A legújabb felfedezések szerint földbe ásott testük is van. A régészek szerint a moai-ok az ég és a Föld, az istenek és az emberek közötti összekötő láncszemet jelentették.

Gyerekkorom óta élénken foglalkoztatott a történetük, később pedig, már hivatásos prezentálói és tréneri munkám során ezek a mozdulatlan kőszobrok jelképezték számomra a prezentációk legnehezebb, és igen gyakori közönségét.

Azokat a – főként – nagyfőnököket (vagy önmagukat nagynak képzelő főnököket), akik egyetlen gesztus, bólintás, egyetlen arcizom-rándulás, egyetlen kukk nélkül képesek végigülni egy-egy üzleti prezentációt anélkül, hogy bármilyen jelét adnák annak, hogy még élnek. Akik magukat nem földieket és égieket összekötő láncszemnek, hanem magának az Atyaúristennek gondolják.

Minden prezentálók rémálmainak számítanak ők. És minden professzionális prezentáló legnagyobb kihívásának. Elérni azt, hogy a moai elmosolyodjon. Hogy reagáljon. Hogy kérdezzen. Hogy életre keljen. Hogy meginduljon a vérkeringése. Hogy elégedetten távozzék a tetthelyről.

Győzd meg a moai-t! – szoktam indítványozni a prezentációtréningjeim hallgatóinak, mintegy irányt és zsinórmértéket szabva arra nézvést, hogy mit várok el attól, akit professzionális prezentálónak nevezek.

És most meg fogsz lepődni: én szeretem a moaiokat. És a prezentálót hibáztatom, ha nem jár sikerrel náluk. A moai ugyanis nem bólint. Nem mutat érzelmeket. Nem mozdul. Ez adja moaisága lényegét. Mit gondolsz, bennük a hiba? Bizony, nem. És nem azért mondom ezt, mert nem tudok parancsolni a túlcsorduló szakmai demagógiámnak. Sokkal gyakorlatibb okom van erre a nemre. Nevezetesen: ha egy prezentációs kudarc után csak egyszer, csak egyetlen egyszer elfogadod azt, hogy te, a Cicerónál ciceróbb profi pechedre épp olyan tufafejekkel találkoztál, akikkel lehetetlen lett volna bárkinek is boldogulnia, akkor és ott kell abbahagynod prezentációs karrieredet. Mert attól fogva nem önmagadtól várod el a sikeres prezentálói, hanem a közönségedtől a sikeres hallgatói teljesítményt.

A moai nem bólint. Nem mosolyog. Nem mozdul. Ez adja moaisága lényegét. A te feladatod az, hogy egyetértésének jelzésére késztesd mégis, hogy megnevettesd, hogy kimozdítsd merevségéből. Hogy kapcsolatot teremts vele. Hogy a moaiból egyszer csak embert varázsolj. Mert azért vagy ott.

Szóval: győzd meg a moait! Minden prezentációdnak ezzel a céllal fogj neki! Ne számíts arra, hogy már a pódiumra tartva autogramkérők sorfala között fogsz elhaladni! Ne várd, hogy kifelé menet a tomboló közönség a nevedet skandálva kifogja a lovakat a hintód elől, és pezsgőt iszik majd a cipődből!

Minden esetben úgy állj neki a prezentációd előkészítésének, hogy a helyszínen a moai-világbajnokság döntősei, nehézfiúk és -lányok várnak rád. Ha erre készülsz, s ha mégsem így lesz, már biztos a sikered.