Hogy néz ki az átlagos konferenciaszínpad? Három alaptípussal találkozhatunk, amelyeket én speciális neveken tartok számon:
- A susnyás
- A szamárpados susnyás
- Hogy jobban láss, hogy jobban láss
A susnyás a Népszótár szerint gazos, növények által benőtt, bozótos terület. A susnyás színpad szintén növényekkel zsúfolt. A vetítővászon középen, a mellette álló pulpitus pedig tökéletesen elrejti az előadót a hallgatóság szeme elől, felolvasássá alakítva az előadást. Az előadó ugyanazt a szerepet tölti be, mint anno a némafilmeket vetítő mozikban a zongorista. Hangaláfestés a szerepe.
A szamárpados susnyás az előző megoldás felturbózott változata. Ekkor a már említett botanikus kertet kiegészíti egy szintén teljesen felesleges hosszú asztal virággal, terítővel, poharakkal és vizekkel. E mögött ülnek a sorukra váró, vagy éppen az utánuk következő kollégáikat hallgató unott előadók. Fejük fölött a vászon, úgyhogy a többiek előadásait a hallott szövegek alapján próbálják meg rekonstruálni magukban.Meggyőződésem, hogy ez a rossz színpad-berendezési beidegződés a keresztény liturgiából jön. Az asztal az oltárt helyettesíti. Számos alkalommal az előadók mögüle mondják el az előadásukat. A gond az, hogy egy előadás nem mise.
A hogy jobban láss, hogy jobban láss verzió alapjaiban más, mint az előző kettő. Itt az előadó középen áll a pulpitus mögött és egy monitor előtt (ami a legtöbbször szélesre torzított képet ad). Kétoldalt, az előadó helyének síkja előtt 1-2 méterrel pedig két hatalmas kivetítő, amelyeken többnyire a diák láthatók két példányban. Mindkettő kiválóan látszik a terem összes helyéről, kivéve onnan, ahol az előadó áll. Ebből több dolog is következik. Egy: az előadó nem segítségként használja a diákat, hanem csak kivetíti azokat. Kvázi ő a beszélő mozigépész. Kettő: nem tudni, minek a két kivetítő, ha minden oldalról jól látszik mindegyik. Három: külön információforrások (az előadó és a dia) osztják meg a hallgatóság figyelmét ahelyett, hogy egy irányba kelljen összpontosítania.
A dupla kivetítés totális tévedés. Az előadónak ugyanis végig interakcióban kell dolgoznia a diáival. Oda kell tudnia lépnie, részleteket kell tudnia mutatni egy-egy képen. Oda kell pillantania időnként. Ezt teszi teljességgel lehetetlenné a két vetített kép. Ilyen esetekben én mindig arra gondolok, hogy miért nincs jelen az előadó ikerpárja is, hogy mindegyik vászonhoz jusson egy. Ha előadóként kerülök ilyen helyzetbe, akkor lekapcsoltatom az egyik vászon kivetítését. Ettől a technikusok és a rendezőség boldogtalan, viszont a hallgatók és jómagam boldogabb vagyok. A rendezőknek a vetítőfelület megduplázása helyett inkább egy nagyobb méretű vásznat, felületet kell alkalmazniuk.
A kívánatos elrendezés a következő:
Minden felesleges dolog tűnjön el!
-
Az egyik ilyen a pulpitus – amiről nemsokára külön is lesz szó –, de azt számos gyengébb, gyakorlatlanabb vagy felkészületlenebb előadó miatt meg szokták tartani. Ilyenkor a technikai személyzet feladata az, hogy húzzák félre az olyan előadások előtt, amelyeknél nincs rá szükség.
-
A növények maradjanak a virágboltban!
-
A nagy asztal a széksorral szintén abcúg!
-
A vászon akkor lehet középen, ha a vetítés hátulról történik.
-
Egy kisasztalka vagy állvány az előadó kellékei (víz, pótklikker stb.) számára, és egy szék vagy fotel szükség esetére maradjon a sarokban!
-
Az előadói mozgástér legyen tiszta!
És már el is jutottunk ahhoz a színpadberendezéshez, amit Steve Jobs is használt. Nem ő találta ki. Ő csak tudta, mire van neki és a közönségének szüksége. Az a baj, hogy a legtöbb konferenciarendező nem tudja.
Én viszont tudom, egy ilyen esemény előtt közvetlenül már limitáltak a változtatási lehetőségek, tekintve, hogy a szakemberek hosszas és komoly munkája van abban, hogy a színpad használati értékét a lehető legalacsonyabbra csökkentsék. Ennek ellenére, ha egy órával a rendezvény kezdete előtt érkeztem a helyszínre, szinte mindig volt lehetőségem legalább a színpad elrendezésén valamit optimalizálni, a zsúfoltságán csökkenteni. Növényeket, pulpitust arrébb tetetni, asztalt, székeket elvitetni.
