„Ígérem, nem leszek túl hosszú.” Amikor a prezentáló ezzel kezdi, biztos lehetsz abban, hogy fogalma nincsen, meddig tart a mondandója, tekintve, hogy még schnellben sem próbálta el azt, s ezért minimum dupla annyit beszél majd, mint amennyi a rendelkezésére áll.

Majd amikor 15 perc után azt hallod, hogy „Ennyit előzetesen, és most térjünk rá mai témánkra”, nos, akkor már tudhatod, hogy amikor leültél a székedre, olyan kelepcébe léptél, hogy ahhoz képest egy medvecsapda finom pedikűr csupán.

Később, amikor már tizenkettedszer dől az öledbe a melletted ülő, behunyt pillákkal szenderegve, s amikor páran már sokadszor ülnek vissza zavartan a székükre, miután arra ébredtek bosszúsan, hogy a legjobb álmuk közben a földre huppantak, már sejtheted, hogy vagy a magasságos Mindenható tesz próbára a legkegyetlenebb módon, vagy ütött az utolsó órád.

Amikor azt hallod az előadótól, hogy „És hadd fejezzem be a mondandómat azzal, hogy…”, nos akkor biztos, hogy még legalább háromnegyed órát beszél.

De amikor a „Remélem, hogy nem léptem nagyon túl az időmet”, nos, az a pillanat az, amikor valóban vége: a közben ádáz ellenséggé átvedlett prezentáló tényleg elkotródik a színről, de csak azért, hogy átadja helyét a következő átkozott fecsegőnek.