“A földlakók prezentációnak nevezik azt az eseményt, amikor egy ember beszél és vetít, a többiek meg körülötte arra gondolnak, hogy mikor hagyja már abba.” – írta jelentésében a Csillagközi Főparancsnokság által felderítésre a Föld nevű bolygóra küldött alien a Qxylor jelenti című könyvecskében. És igen, egy földönkívüli szemével – ha van neki egyáltalán olyan – valóban így festhetne egy-egy átlagos prezentáció.

Ott ül a közönség, és várja a rámért előadás végrehajtását. És már lép is fel a hóhér az emelvényre. Még egy istenhozzád… és kezdődik a prezentáció. Nincs se pap, se utolsó kívánság, ráadásul az áldozat szemét se kötik be. Végig kell néznie! Ezt rajzolta meg a holland Frits Ahlefeldt, én meg köszönöm Frits engedélyét, hogy megmutathatom neked is:

Nem tudom, te hogy vagy vele, de én már számtalanszor fél lábbal a sírban éreztem magamat egy-egy szokványos prezentáció láttán-hallatán. Sőt, egy idő után kialakult bennem az életvédelmi reflex, és egy-egy konferencia-előadás nézőterén már csak szélre próbálok leülni, végszükség esetére előre, gondosan megtervezve a menekülőutat. Nem vagyok hajlandó erőszakos szellemi közösülés áldozatává válni. Amikor konferenciaigazgatóként dolgoztam, a legnagyobb stresszt az általánosan gyenge előadói színvonaltól való félelem okozta nekem – már előre.

Érthetetlennek és elfogadhatatlannak tartom mind a mai napig azt, hogy amúgy igényes, intelligens emberek, akik nyitott sliccel vagy szakadt aljú szoknyában sosem lépnének nyilvánosság elé, minden további nélkül odaállnak fogyaszthatatlan prezentációjukkal kegyetlenül szétmarcangolni a hallgatóság idegeit, és a saját imidzsüket.