A bizonytalanságtól. Amikor megkérdezem a tréningjeim hallgatóit, ki az, aki fél a nyilvános beszédtől csak a főnökök nem teszik fel a kezüket. Ez azonban nem azt jelenti, hogy ők ne tartanának a prezentálástól, hanem csak azt, hogy ennek beismerésétől a beosztottjaik előtt még jobban félnek. Amikor pedig azt kérdezem meg a csapattól, hogy konkrétan mi a prezentálással, előadással kapcsolatos félelmük tárgya, hogy mi az, amitől ők konkrétan félnek, akkor a következők hangoznak el.

Attól, hogy a figyelem középpontjába kerülnek.

Attól, hogy nem sikerül a prezentációjuk.

Attól, hogy hibáznak.

Attól, hogy belezavarodnak a mondandójukba.

Attól, hogy belesülnek.

Attól, hogy kérdéseket kapnak, amelyekre nem tudnak felelni.

Attól, hogy inkompetensnek bizonyulnak.

Attól, hogy megítélik őket.

Attól, hogy unalmasak lesznek.

Attól, hogy kinevetik őket.

Attól, hogy visszautasítják őket.

Attól, hogy rosszullét fogja el őket a pódiumon.

Attól, hogy nem tudják kezelni a vészhelyzeteket.

A technikai hibáktól.

A hallgatóságtól félnek.

A következő kérdésem ilyenkor az, hogy mi a legrosszabb, ami ezek nyomán történhet velük a pódiumon. Belehalnak? Nem. Börtönbe kerülnek? Nem. Elveszítik a barátaikat, szeretteiket, vagyonukat? Nem Bántják őket? Nem. Hát akkor? – kérdezem őket. Igen, de mégis félünk, nem tehetünk róla. – jön a szokványos, tartalomdús válasz.Dehogynem tehettek róla!