A ken
taurok és a faunok, a rég ködbe veszett idők mesés lényei, felül ember, alul ló, illetve felül ember, alul kecske teremtmények. Modernkori utódjuk a pulpitusember. A felül ember, alul láda lény. Amíg a kentaurok nőket raboltak, addig a pulpitusemberek a konferenciahallgatóságok idejét és türelmét rabolják.
Ők azok az unalmas előadók, akik a pulpitus mögé elbújva beszélnek. A nyilvánossági zóna távolságát tartják, de nem használják, mert a menedékükként szolgáló láda tökéletesen elválasztja őket a hallgatóságuktól. Elnézem őket, és időről időre olyan érzésem támad, mintha Szent László hermáját látnám, amint felolvas egy fadoboz tetején. Vagy mintha Kemény Henrik Vitéz László előadását próbálnák utánozni. (Vagy nem is: hiszen ez – a bábelőadással szemben – egyáltalán nem szórakoztató.) Az egész inkább olyan érzetet kelt bennem, mintha a becsinált előadó a biztos fedezéke mögül jelezné a megadását.
Miért is nem javaslom a pulpitust?
- A láda a teljes előadói mozdulatlanság garanciája. És tudod: ami nem mozog, az nem is él.
- A pulpitus a beszédhangon kívül minden más előadói eszköz használatát kizárja. Az előadó csak hangforrás. Az eredmény a lehetséges előadói csatornák leszűkítése egyre.
A pulpitus a hallgatóság számára nem egyéb, mint egy méretes hangfal, egy emberfigura-mellszobordísszel a tetején. 
- És a legfontosabb: ahogy egy-egy pulpitusember ott áll a láda mögött, lábait lehorgonyozva, kezeivel a két szélét markolva, száját pedig a mikrofonhoz rögzítve, az maga a középkori kaloda modern változata.
És kalodában szenvedni lehet, nem pedig előadni. Igen: a pulpitus mögött álló rendszerint szenved. Ahogy a pulpitussal szemben ülők is ugyanazt teszik.
Hogy mire jó akkor a pulpitus? Arra, hogy legyen mit eltávolíttatnod a színpad közönség által látható helyeiről. Ha viszont erre nincs módod, akkor arra jó, hogy minél gyorsabban ellépj mellőle, elé állj, majd onnan indulva szabadon mozogj a rendelkezésedre álló területen. Foglald el a parancsnoki pozíciót, ha már te vagy a saját előadásodon a parancsnok!
