A nyilvános beszéd mesterségének (művészetének?) alapjait a Rétorikában papírra vető Arisztotelész szerint a retorikai alaphelyzetet három összetevő határozza meg: a beszélő, a beszéd és a hallgató. Azt is kimondta, hogy a kommunikáció sikere három feltételtől függ. Ezek a következők:

• Képes-e a beszélő a hallgatóság meggyőzésére?
• Megfelelő-e maga a beszéd tartalmilag és formailag arra, hogy meggyőzze a hallgatókat?
• A hallgató nyitott-e, motiválható-e az adott beszéd témájával kapcsolatosan?

Ennek fényében értékelhető csak igazán, hogy a mai prezentációs képzések a három feltétel közül az elsővel – a legfontosabbal! – semmit nem foglalkoznak.

Pedig kőkemény áruról van szó! A magabiztos nyilvános beszéd készsége egyike a legkeresettebb, legkelendőbb képességeknek. A cégek és egyéb testületek szüntelenül keresik a hatásosan eladni, előadni, prezentálni képes munkatársakat. Azokat, akik értik, tudják, hogyan lehet a hallgatóság figyelmét felkelteni, fenntartani, magukra és a mondandójukra irányítani, és végig egy hullámhosszon maradni velük. Akik valódi, átütő meggyőző- és eladóerővel rendelkeznek.

A prezentációkurzusok, tréningek zöme kizárólag az előadást helyezi középpontba. Többnyire sztereotip módon. Hogyan küzdd le a félelmedet (de igazából nem tanítja meg, csak lelkesít), hogyan öltözz (alkalomnak megfelelően, naná), hogyan állj, mit csinálj a kezeiddel, honnan tudod, ha a hallgatóságod unja az előadásodat, és mit tegyél ilyenkor stb. Ez a legegyszerűbb: bebizonyítani egy csapat embernek, hogy milyen béna.

Aránylag sokkal kevesebb prezentációképzés foglalkozik valamelyest a felkészülés kérdésével. Hát a többi miért nem? Egyszerű a válasz: mert macerás lenne.

És – lehet, hogy nem néztem kellőképp utána, de – még életemben nem találkoztam olyan prezentációtréninggel, amely figyelmet szentelne a legfőbb kérdésnek. Annak, tudni illik, hogy az ember, aki odaáll majd beszélni, szóval, hogy ő megfelelő-e arra a feladatra, s ha igen, akkor milyen mértékben, és mit kellene tennie az alkalmassága növelésére.

A mindennapok prezentáció-előadói úgy állnak emberek elé, hogy nem tudják, megvannak-e a szükséges képességeik hozzá! Sőt azt se tudják, hogy egyáltalán milyen alapképességekre lenne szükségük ahhoz, hogy egyáltalán odaállhassanak! Nem ismerik az agyfélteke-dominanciájukat, a stressz- és félelemkezelő készségüket, nincsenek tisztában a figyelmi és memóriaképességeik helyzetével, továbbá a verbális és nonverbális kommunikációs eszközeik működési szintjével sem. Hogyan lehetnének akkor magabiztosak, tudatosak, meggyőzőek? Hogyan lehetnének jók? A festői alapkészségek ismerete nélkül milyen Mona Lisát festett volna Leonardo? Alapkészségek nélkül milyen tornyot épített volna Eiffel? Képességei fejlesztése nélkül hogyan beszélt volna Démoszthenész? Lehet, hogy egy dadogó, motyogó, levegővételi gondokkal küzdő szerencsétlen maradt volna csupán?

Vajon miért gondolja akkor prezentálók tömege, hogy a saját alapkészségeik ismerete és fejlesztése nélkül – vagyis a teljes megalapozatlanságból fakadó naiv bizonytalanságban – képesek elfogadható előadói teljesítményt nyújtani? És miért gondolja a prezentációtrénerek döntő többsége azt, hogy hallgatóik alapkészségeinek negligálásával lehetséges színvonalas, hatásos előadókat képezniük belőlük? Vajon mi az oka annak, hogy senki nem foglalkozik az alapokkal? Fogalmam sincs róla. Csak azt látom, hogy a prezentációs kultúra mérhetetlenül alacsony szinten áll.  Látom a kínlódó előadókat és szenvedő hallgatóságaikat. Az eredménytelen prezentációkat. És szoros összefüggést vélek felfedezni ezek és a képzettségi/képzési hiányosságok között.

Az a határozott véleményem, hogy amit a prezentációs szakma – előadók, trénerek, coachok – negligál, amit senki nem tanul és nem tanít meg, pont az a legfontosabb: az előadói alapkészségek egységes rendszere, és az azzal való bánni tudás. Ez az, ami nélkül a másik két prezentációsiker-összetevő – a felkészülés és az előadás – semmit sem, vagy nagyon keveset ér. Konkrétan azért, mert e kettő színvonala az alapkészségek fejlettségétől függ, arra épül fel. Ezek ismerete és tudatos használata nélkül a prezentáció csak egy ház, amelyet alapok nélkül húztak fel, ráadásul a mocsár közepén. És ez az, amiért az átlagosan gyenge prezentálók úgy is érzik magukat a pódiumon, mintha épp egy ilyen házban kellene eltölteniük egy-egy előadásnyi időt.

És ez az oka annak, hogy létrehoztam a saját prezentációtréning és -coaching metódusomat PrezentációƷ^© néven, melynek a lényege a komplexitás és  a rendszerszerűség. Egy három, egymásra épülő, egymásból következő, egymástól függő összetevőből összeálló prezentációkészség-fejlesztő és prezentációs szisztémáról van szó: az előadói alapkészségek, a prezentációs felkészülés, és az előadásmód triója játszik együtt.

Mi a prezentáció? Hülye kérdés, gondolhatnánk, de. De a valós helyzet az, hogy amikor ezt megkérdezem a prezentációtréningjeim hallgatóitól, akkor a „valaminek az elmondása valakiknek” szinten túl ritkán jutnak a válaszok. Elhangzik még az üzleti cél és az előadás fogalma is. Külön. Pedig a kettőt összevonva a prezentáció nem előadás, hanem eladás. Kölcsönös adás-vétel, ahol a prezentáló eladja a gondolatait, a hallgató pedig cserébe a figyelmét adja.  A prezentáció egy kölcsönviszony: az előadó ad, a hallgatóság értékel, vesz.

Frank Zappa mondta a következőt: „Art is making something out of nothing and selling it.” Vagyis: Az a művészet, hogy a semmiből valamit teremtünk, és eladjuk azt. A prezentáció művészete ugyanez: a semmiből csinálni valamit (a prezentáció anyagát), és eladni (hatásosan, eredményesen elmondani) azt. A prezentáció tehát több szempontból is művészet. A gondolkodás művészete, a kommunikáció művészete, a meggyőzés művészete. És design. A prezentáció a hétköznapok művészete.

A Wikipédia szerint a nyilvános beszéd egy embercsoportnak szóló strukturált, szabályozott formájú közlés.  Célja, hogy befolyásolja, megváltoztassa a gondolkozásukat, informálja és szórakoztassa őket. Ez korrekt meghatározás, de a felszínt karcolgatja csupán.

Célszerűbb onnan közelítenünk, hogy a prezentáció kommunikáció. A kommunikáció szó pedig a latin communis (közös) szóból ered. Ez azt jelenti, hogy a prezentáció célja az, hogy a közlő és a befogadó között gondolati/érzelmi/tudati közösség jöjjön létre. A nehézsége abban rejlik, hogy az előadónak itt és most kell létrehoznia egy olyan tartalmat és formát, amelyet majd egy most még időben és térben tőle távol lévő hallgatóságnak úgy kell a jövőben előadnia, hogy azzal azt a hatást váltsa majd ki, amit ő most elképzel. Bonyolult, ugye? Na, a végrehajtása még nehezebb. Ennek fényében értékelendő a sok-sok előképzés és felkészülés nélkül pódiumra lépő előadó felelőtlen bátorsága.

A gondolati közösséget célzó prezentáció két kulcsszava: a kapcsolat és az igény. Ez azt jelenti, hogy valódi előadó-hallgatóság viszony és tartalmi relevancia nélkül nem beszélhetünk prezentációról. A prezentáció azt jelenti, hogy az agy beszél agyaknak, a szív beszél szíveknek. A rossz prezentáció pedig nem egyéb, mint hogy a száj beszél füleknek.

A sikeres prezentációhoz a prezentáló oldalán három feltételnek kell teljesülnie: készség, előkészület, előadói rutin. (Erre épül a PrezentációƷ^© módszer, ugyebár.)

A készség nem egyéb, mint az előadói lehetőségeid, eszközeid és a korlátaid ismerete, folyamatos tudásfejlesztés.

Az előkészület tervezésből, kidolgozásból és próbákból áll.

Az előadói rutin azt célozza, hogy a prezentáción tudatosan légy képes működtetni önmagadat karakterben, a készségeid adta mozgástered teljes ismeretével és kihasználásával. 

Godin öt kategóriába sorolja a prezentációfajtákat, vagyis azokat a helyzeteket, amikor egy előadó beszél és a hallgatósága rá figyel.

A legjobb prezentációnak azt tartja, ha egyáltalán nincs prezentáció. Ha a kommunikáció megoldható egy emlékeztetővel, egy elküldött szöveggel. Szerinte ez gyors metódus és a közreműködők is jobban élvezik az egészet.

 A második legjobb prezentációs megoldásnak a négyszemközti párbeszédet ítéli, mindenféle vetítés (ezt értheted a szó mindkét értelmében), diák nélkül.  A dobogó harmadik helyére teszi a teljesen interaktív, élő prezentációt, amikor nem az „én beszélek, te hallgatsz” szereposztás működik, hanem valódi gondolatcsere zajlik. Seth negyedik helyezettje a felsorolások, bulletpontok (felsorolásjelek) nélküli, érzelmekre ható, képekből és történetekből álló PowerPoint vagy keynote prezentáció.

Végül a legócskább prezentációfajtának a felsorolásjeles, bulletpontos előadásokat tartja. És tudod mi a tragédia az egészben? Talán ki is találtad: az, hogy ez a kategória határozza meg, teszi siralmassá az általánosan elterjedt prezentációkultúrát.

Én ezzel soha nem foglalkozom részletesebben, tekintve, hogy megteszi helyettem azt világszerte sok millió prezentáló nap, mint nap. Szintúgy nem szoktam figyelmet szentelni Godin első két kategóriájának sem. Ami engem érdekel – és a prezentációs előadók is jól játnának, ha őket is érdekelné –, az a Seth-féle hierarchia harmadik és negyedik foka, méghozzá egybeolvasztva. Az élő, interaktív, erős képekkel és érzelmekkel dolgozó előadásmód.

Igen, jól látod, ez egy munkás dolog, de válaszként hadd idézzem Godint: a prezentáció nem kötelesség. Hanem megtiszteltetés.  És ennek kell megfelelnünk, ha kiállunk beszélni.

A prezentációnak nevezhető prezentációt jellemző szavak: élő, kreatív, provokáló, érthető, releváns és élvezhető.

Forrás: Seth Godin: The hierarchy of presentations, http://sethgodin.typepad.com/seths_blog/2009/04/the-hierarchy-of-presentations.html

Zutty, belefutottam egy 2005-ös (!) kampányba, aminek láttán azt éreztem, hogy talán még sincs – legalább is akkor még nem volt – végveszélyben a reklámkreativitás. Nagy ügy, nagy ügy, nagy ügy. Szinte naponta fordul elő velem ez. Igen ám, de a legritkább esetben érzem egyúttal azt is, hogy valamiért meg is kell osztanom az élményt másokkal. Na, ez a meló viszont ilyen. Miért? Mindjárt rájössz te is.

A Minneapolis-i Carmichael Lynch ügynökség munkájáról beszélek, amely az Amerikai Reklám Szövetség megbízásából készült, és mi mást is reklámozna, mint magát a reklámot. A REKLÁMOT. Közreműködő partner a FedEx, az Altoids, a Sunkist, a Coke és a Budweiser. Csekélység. 

E márkák gazdái felül tudtak emelkedni a csábításon, hogy direktben repüljenek rá egy, a saját márkájuk elsöprő nagyszerűségét bizonygató reklámüzenet lehetőségére. A földgolyó legértékesebb márkája, a Coke, például megszegve – mit megszegve: MEG-SZEG-VE!!! – a saját maga által kreált szigorú arculati szabályokat, képes volt megadni a jogot valakinek, hogy egy szakma, egy közösség – és a józan ész – képviseletében játsszon egyet az ő féltve őrzött logójával. És a másik négy is megtette ugyanezt, mögé állva az ügynek. Azt a soksoksokéves invesztíciót, amit belenyomtak a márkáikba, azt a globális ismertség-erőt adták, amivel nem sokan rendelkeznek e szakmában. Tették ezt a saját elemi érdekeik felismerésével, és tették ezt a többiekért.

Szóval, hát. Mintha kissé messzebb lennénk még mi itt ezen a 93 000 négyzetkilométeren a legnagyobbak szakmai IQ-jától, felülemelkedési képességétől, üzletiélet-felfogásától, mint a Plútó a Naptól. Messze a kívánatostól.

És még valami, mielőtt elfelejteném. Az amerikai reklám a jelek szerint oly rosszul prosperál, hogy nemcsak, hogy ilyen áldozatokra van szüksége a nagy márkák tulajaitól, de az ottani szakma erősen érzi is sanyarú helyzetét. Hiszen látod, rászorul arra, hogy reklám a reklámért kampányt indítson. Nagy, hatalmas baj lehet ott.

Nem úgy, mint minálunk. Ahol minden a legnagyobb rendben. A reklámozók egyre több pénzt szeretnének fizetni az ügynökségeknek, szigorúan megkövetelve, hogy egyre kevesebb szolgáltatást nyújtsanak nekik cserébe. A médiumok erőszakosan csökkentik áraikat. A magyar reklámok tarolnak a világ legnagyobb fesztiváljain. A szakmában dolgozók boldogok. A közvélemény imádja a reklámokat. A politika állami kitüntetések sorával jutalmazza a reklámszakembereket. Nincs is nekünk szükségünk olyan vacakságokra, mint a reklámot népszerűsítő reklámkampányok. Jól tudja ezt a magyar reklámszakma minden résztvevője, összes szakmai szövetsége. Mindez abból tudható holtbiztosan, hogy sok-sok éve senki nem is tartja fontosnak azt, hogy történjék valami reklám a reklámért ügyben. Hiába. A titok egyszerű. Jókor, jó helyre kell születni. Nekünk sikerült.

Mindenekelőtt lassan görgesd lefelé az oldalt, és vess, kérlek, egy pillantást a következő képre!

Mit gondolsz, mi ez? Összetört lázmérőből kiszökött higany? Összegyúrt sztaniolpapír? Vagy csontig lejött a festék a fehér Rolls-om egy pontjáról, és kivillan a fém? Nem, az nem lehet. Nincs ugyanis Rolls-om, de ha lenne, ez akkor sem fordulhatna elő vele. De akkor mi a fene lehet ez?

Nem vagy biztos a tippedben, ugye? Vagy egyáltalán nincs is tipped? Hadd segítsek!

Azért ez a sérült műfogsor már eligazít valamelyest, nemdebár? Ezek szerint az a két kis izé ott középütt nem egyéb, mint egy kettétört fog. De milyen fog, na de milyen? Úgy is van! Vasfog! Következő kérdésem: kinek a, minek a vasfoga? Bingó!!! Az idő vasfoga! Te ráhibáztál, de hogy én honnan tudom ezt ilyen megátalkodott biztonsággal? Értékes segítségem van ám nekem!

Mindjárt mutatom is:

Hű, haver, hogy ez a Terranova nemesvakolat micsoda egy szuper házbevonat! Ennél már csak egy valami a szuperebb: a reklámja neki. Olyan szuper, hogy egyúttal az indirekt választ is tartalmazza az oly sokszor elkerülhetetlenül feltett, szofisztikált újságíró-gyakornoki kérdésre. Az Ön véleménye szerint lehet-e jobb a reklám, mint a termék, amelyet hirdet? Igen, igen, igen és megint csak igen!!!

Hiszen látjuk a hirdetésen a meggyőző bemutatást, hogy hát, hiszen a vakolat totál lenullázta a szerencsétlen vasfogat (a fősor szerénykedik: nem csupán elvásott, de szanaszéjjel törött), miközben a vakolat felületén méla karc sem nem keletkezett.  Terranovaian makulátlan maradt az, mélyen tisztelt publikum! Még az egyik lehetséges al-célcsoportot képező ún. nagyon-félhülye-tataroztatók/építtetők is láthassák eztet, hiszen a kedvükért a mindenre gondoló reklámozó (nagy köszönet neki ezért) félreérthetetlenül bekarikáztatta azt a felületet, amelyen az idő vasfoga nem fog.

(Érteeeed? Nem fog. Hehehe.) Nyilvánvaló, hogy a többi felületen sem fog, érted, ugye, hehehe, feltehetőleg a többi felület azért nincsen is jól bekeretezve, mert a többi felület nyilvánvaló.

Látjuk még a hirdetésen a sérült vasrágószervet is, amellyel aztán mostan az a szegény, szerencsétlen idő nyilván kénytelen elmenni a vasfogtechnikushoz, úgy is köll neki, minek harapdálja a Terranovát itten egyre-másra. Most aztán várhat otthon tétlenül, amíg elkészül az a vasfog, mert hát az idő vasfog nélkül, ugyebár, félkarú óriás.

Te, haver! Hát, hiszen ez buli! Az idő, melynek meggondolatlanul Terranovára fájt a vasfoga, most jól rácseszett a pákosztosságára! Addig, míg vissza nem kapja a protkóját, nem tud bennünket se csócsálni, addig ki van írva betegállományba! Addig nem telik! Mi meg addig nem öregszünk egy percet sem!

Te, haver! Nem telik az idő! Áll! A szóban forgó hirdetés is egyértelműen bizonyítja ezt. Addig, míg világszerte – lassan bár, de - megy valamerre a reklámkreativitás, új trendek jönnek, magukba építve a legújabb kulturális, művészeti hatásokat, sugallva IQ-t, szellemet, addig nálunk áll az idő.

Áll, áll, áll.

… Írtam ezt a reklámkritikát 2005-ben egy akkori reklámkreativitási bravúrról. Ezt csak azért fontos megjegyeznem most, 2014-ben, mert születhetett volna ma is pontosan ugyanulyen egy mostani opusról.

Kezdődött a fókuszcsoportos kutatással, amely egyébként szuper, ha arra használják, amire való. Amikor azonban például storyboard alapján kell filmet értékelnie néhány, storyboardot olvasni nyomokban sem tudó megkérdezettnek, olyan tesztvezetővel, aki szintén nem képes értelmezni a rajzos forgatókönyvet – és az esetek döntő többségében sajna, ez a helyzet -, akkor van gáz. A szitu pont ugyanez a printötlet-layoutok esetén vagy mondjuk akkor, amikor külön csak a szlogent tesztelik ilyetén módon (a la „kedves hölgyek, urak, hogy ízlik önöknek a piskóta, amit a tortába szánunk?”). És minden esetben, amikor a majdani kész kreatívtermék minőségét kívánják tutira meghatározni a felvázolt, ámde a tesztalanyok által megfejthetetlen formátumú ötlet alapján.

Oh, istenem, hogy mily bájosak tudnak lenni ezek a fókuszcsoportos szeánszok! Fókuszcsoportvezető – bocs: FÓKUSZCSOPORTVEZETŐ – beszervezi az ismeretségi körébe, illetve az ismeretségi köre ismeretségi körébe (ld. még: Nyuszi rokonai és üzletfelei) tartozó embereket, akiknek van szabad két órájuk, és vannak olyan objektív jellemzőik, amelyek egybeesnek az adott reklám célcsoportjának bizonyos tulajdonságaival, továbbá akik vállalják, hogy két-háromezerért, meg valami lejárt reklámajándék-tárgyért oly felelősségteljesen bölcseket fognak mondani, mint Hupikék Okoska a Hókuszpóknak.

Forrás: http://kellylamrocksrazor.blogspot.hu/2011/11/so-whats-wrong-with-focus-groups.html

Egy ilyen fókuszcsoportos összeröffenésnél, amely a kreatívmunka csontvázából próbálja megjósolni annak leendő eredményességét (mint tekintélyes varázslók madárcsontból a jövőt), szóval egy fókuszcsoportnál nem zavar semmit a tény, hogy a leendő reklámot közegidegen miliőben értékeltetik. Hogy mindenféle média kizárásával, közvetlenül tálalják a tesztalanyok elé az üzenetet, akik tudatos, sőt: koncentrált figyelemmel fogadják azt (hisz ez a dolguk), amely, ha túléli a kutatást (ld. még: fehér holló), akkor a célcsoporthoz majd eszközök közvetítésével jut el, az emberek spontán figyelmére hatva. Hogy máshogy működik a reklám, és máshogyan a tesztanyag. Máshogyan reagál a reklámalany és máshogy a tesztalany. Nagy ügy.

A fókuszcsoport virágzó üzletág lett a tesztvezetők számára. Hogy hány kiváló reklámot ölt meg a módszer (ld. még leányanya-újszülött-kuka metódus), arról fogalmunk sem lehet.

De az élet nem áll meg. Eljött hát az úgynevezett sequential recycling kutatási módszer ideje is. Ami a fókuszcsoport minősített (egyes kreatívok szerint minősíthetetlen) válfaja. Itt már nem elégedtek meg a véleménykéréssel, de nem ám! Komplett kreatívteameknek – copywriterek, art direktorok – vált kötelezővé felvonulni Macintoshostul a tetthelyre, s ott a tesztalanyok és a tesztvezető által diktált szövegi és képi változtatásokat azonnal végrehajtani a szerencsétlen, jobb sorsra érdemes reklámötletükön. Mintha a meleg kandalló melletti hosszú, nyugodt téli estékre vágyó nyugdíjasok képviselőit vinnék le a bányába, hogy ott utasítsák a bányászokat, miként bővítsék és biztosítsák a vájatokat.

A SR-metódus megrendelői és tesztvezetői hagyták, hogy utcáról jött – behívott - dilettánsok éljék ki kreatívhajlamaikat, és abból lett a reklám. (Meg kell jegyezzem, az már csak a magyar reklám általános kreatívszínvonalát minősíti, hogy a végterméken meg sem látszott az új eljárás elterjedése.) A reklámalkotók munkája ezzel puszta kiindulási alappá degradálódott.

Forrás: http://www.focuspointeglobal.com/Portals/136660/images/encouraging-focus-group-discussion-resized-600.jpg

A kreatívmunkák előzetes kutatása manapság jobban virágzik - és a számokból ítélve sokkal drágább is -, mint Mao idejében a száz virág. És vitathatatlanul nagyobb hasznot is hoz. Az ilyesfajta kutatásokból élőknek. Egy New York Times cikk szerint az Egyesült Államokban több mint 1 milliárd dollárt költenek évente fókuszgruppos kutatásokra, s azok eredményei irányítják kb. 120 milliárd dollár elköltését az össz-reklámbüdzséből.

De jaj! Szintén az említett tudósítás szerint a fókuszgruppos módszer, úgymond, az emberi lélek tökéletlen működésétől szenved: az emberek gyakran a saját attitűdjeiket, vágyaikat, vonzódásaikat sem ismerik. (Tegyem hozzá: a fókuszcsoport nem is viszi közelebb őket ehhez, hanem sőt.)

Erre alapozva egy ideje már az úgynevezett neuromarketing korszaka van itt.

A módszer tudományos: agykutatók agyából pattant ki. Precíz érzékelők segítségével kimutatták ugyanis, hogy a tesztelt személyek homloklebenyének elülső része kiemelt aktivitásba kezd olyan impulzusok hatására, amelyekkel azonosulni tudnak, amelyek őket jelentik, fejezik ki. Következésképpen, ha a homloklebeny elülső része aktívvá válik egy kép hatására, az azt jelenti, hogy az illető impulzus illik az adott ember önképéhez. A fogyasztói hűség alapja tehát az a márkakép, amely az érintett önképét tükrözi vissza. Ilyen márkaképeket kell tehát előállítani. Milyeneket? A válasz az agyból cibálható elő, mint alig használt bugyogó a turkálóból.

Így aztán számtalan kutatócég gründoltatott kifejezetten a neuromarketing készpénzzé tételére, tesztalanyok fejére szerelve érzékelőket információkért, mint a tejgazdaságokban a fejőgépek szívókáit a tehenek tőgyére a tejért. Így fejve meg a kiket is? A hiszékeny reklámozókat.

Belefektetik a fogyasztót markírozó delikvenseket egy koporsószerű csőbe, képeket, hangokat, reklámvázlatokat mutogatnak nekik, mérik az agyhullámaikat, majd bátran diagnosztizálják a várható fogyasztói viselkedést. Mint az ipszilonbotos ember a Föld erővonalait.

Érted, ugye, az elfajulási folyamatot? Először csak a profi reklámalkotók és brandmenedzserek nem értenek önmaguktól a megfelelő kommunikációs megoldások megtalálásához, később maguk a megkérdezett célcsoport-képviselők sem tudják, mit beszélnek a fókuszcsoportban, mire végre eljutunk odáig, hogy csinos összegekért az emberi agy mélyére „kell” hatolnunk, s onnan vonni ki a csalhatatlant. Van ebben valami mengelei báj, némi szakmai perverzió, nem?

Forrás: Mark A. Hicks, http://school.discoveryeducation.com/clipart/clip/a-cbrain.html

Mit is fejez ki ez a neuromarketing-jelenség? Reklámozói bizonytalanságot? Egy fenét. Félelmet. A szék féltését. Ha ez a székfrász nem létezne ekkora intenzitással, ha mindenki megértené, hogy az ülőhelyet legjobban az eredeti, ember alkotta, embernek szóló, emberi reklámok sikere őrzi meg, akkor a kreatívmunka kiértékelése sem fejlődne világszerte az orwelli dimenziók irányába.

A csak az emberre jellemző kreativitás megítélésében újra főszerepet kaphatna az élet oly sok területén kiválóan teljesítő szakértelem, érzék, ész, szív és lélek. A szakmai hitel, az emberi tényező. Annak elfogadása, hogy a reklámalkotó és megbízója ismeri az embereket, a célcsoport működését. Hogy ezek hova tűntek? Na ez az, amit érdemes lenne kutatni.