Vegyünk példának, mondjuk, egy patinás összehasonlító képet Thomas E. Hill Hill's Manual of Social and Business Forms című könyvéből!

Igazán csak a rend kedvéért szoktam megkérdezni a hallgatóimat, hogy vajon ők a kettő közül melyik előadót hallgatnák meg szívesebben, mert eddig még egyetlen egy szavazatot sem kapott a jobb oldali alak. És a miért is nyilvánvaló: zárt gesztusú, a közönséggel zéró kapcsolatot tartó ember felolvasóestjére senki nem kíváncsi. Viszont a dinamikus, nyitottan, hozzánk beszélő előadó vonz bennünket.

Nézz meg egy Steve Jobs és egy Bill Gates prezentációt! A legjobb, ha a kettő egyszerre, egymás mellett megy a monitorodon, hang nélkül. Próbáld megfigyelni Jobs nyitott gesztusait, dinamikáját! És tedd ugyanazt Gates mellkasa előtt összeérő, folyamatosan a klikkerrel babráló kezeivel! Próbáld elemezni a két előadó teljesítményét főként abból az aspektusból, hogy melyiket tartod vonzóbbnak, meggyőzőbbnek, és miért! Mondhatod erre azt, hogy de hát Gates ezzel együtt sem maradt koldusszegény. Ez így van, de szinte biztosra vehető, hogy nem ettől gazdagodott meg.

Mint az autó fényszórója elé tévedt nyúl, úgy áll az előadó szent mozdulatlanságban a pódiumon, és beszél. Az ajkai mozognak. Az ajkai, amelyek kétségkívül részei a testének, ám testbeszédnek mégsem nevezhetjük azt, amit látunk. Hihetetlenül sokan prezentálnak úgy, hogy közben nem adnak meggyőző életjelet. Úgy, ahogyan anno az iskolában feleltek, ha a tanár felszólította őket. A fogalom tehát úgy is meghatározható lenne, hogy a testbeszéd az, amit az iskolában senkinek nem tanítanak meg. De ez a definíció nem sokat ér, tekintve, hogy - az oktatás legnagyobb dicsőségére – szinte csak olyan hasznos dolgok léteznek a világban, amelyekkel az iskolák nem foglalkoznak, s amelyeket ezért mindenkinek magának kell elsajátítania. Hogy is írta Grant Allen? „Sose engedtem, hogy az iskoláim meggátoljanak a tudásban.”