Ez itt a kérdés. Ez a dilemma határoz meg mindent. Az előadó mozgásterületét (mindkét értelemben), a hallgatóság-előadó viszonyt, a hallgatók percepciós lehetőségeit, a prezentáció menetének előadói uralását, az előadás dinamikusságát, a helyszín elrendezését, és sorolhatnám.
Az ülve történő prezentálás lehetősége sokaknak azért szimpatikus, mert úgy érzik, hogy az sokkal barátibb, emberközelibb, sokkal kevésbé merev és hivatalos. Azonban az ülve történő prezentálás jel. A teljes szituációs identitásprobléma jele. Ha a prezentációd közben ülve maradsz, akkor azt kommunikálod, hogy egy vagy a jelenlévők közül, és ez ott és akkor nem igaz. Gondolkozz csak el azon, hogy vajon a stand up comedy miért nem sit down comedy. Ha valaki prezentál, akkor ott a teremben ő a vezető. Az egyedüli. És ez élesen megkülönbözteti a többiektől, a hallgatóságtól.
És ahogyan az álló és az ülő testhelyzet különbözik, ugyanolyan alapvetően különböző a jelentésük is. A felállás jelentése az, hogy „Most én fogok beszélni!”. Az ülve maradás jelentése viszont az, hogy „Beszéljük most meg ezt a kérdést együtt!”. Az álló pozíció előadói, az ülő pedig tárgyalási helyzetet jelent.
De az előadóból az előadása alatt ülve sem lesz hallgatóság. Az előadónak fel kell vállalnia, hogy ő az előadó és meg kell felelnie az azzal járó formai elvárásoknak, pl. annak, hogy állva prezentál. A szűzlány esete, hogy tudniillik egy időben szeretné elveszíteni és megtartani az ártatlanságát, az nem megy. Gondolj csak arra, hogy a kettős ügynökök végül mindig lebuknak.
Ha mégis úgy döntesz, hogy ülve prezentálsz, akkor megfosztod magadat a következőktől:
-
a szabad mozgástól,
-
a testbeszéd lehetőségétől,
-
a dinamizmustól,
-
annak lehetőségétől, hogy folyamatos figyelmet irányíts magadra,
-
a hallgatói figyelem irányításának lehetőségétől egy-egy dián
Az ülő előadó ott hibázik hatalmasat, hogy egy üzleti prezentáción is megteremti magának a konferenciákra jellemző pulpitushatást, annak minden negatív következményével együtt. Ami engem illet, mindössze egyetlen szuper előadót ismerek, akinél teljes mértékben akceptálható az ülő testhelyzetben történő prezentálás. Őt Steven Hawkingnak hívják.
Ha viszont felállsz, önállóságot nyersz, figyelmet kapsz. Már az, hogy felállsz, az is egy nonverbális parancs a hallgatóid felé. Azt jelenti: „Figyeljetek rám!”. Ha felállsz,
-
szabadon mozoghatsz,
-
szemkontaktust teremthetsz bárkivel,
-
könnyen kezelheted a technikát és a kellékeket,
-
tisztább jeleket küldhetsz a hallgatóságodnak,
-
irányítasz, vezetsz,
-
audiovizuális mozgóképpé válsz,
-
sokkal hatásosabb, emlékezetesebb lesz a kommunikációd.
Értelmezzük a prezentálót kommunikációforrásként! A képen látható kettő közül melyik az intenzívebb, a vonzóbb, a hatásosabb? A kisebbik vagy a nagyobb? Milyen elfogadható oka lehet hát annak, hogy a nagyobbnak tört részére csökkented a méretét, s ezzel az erejét is?
Mindezek összefoglalásául kérlek, hunyd le a szemedet, és képzeld el a széken ülve szónokló Cicerót, Démoszthenészt vagy Catót! Lehetetlen, ugye? Ez a rövid válasz az ülve vagy állva kérdésre.
A szabály tehát: állni, és ülni hagyni.