Kisgyerekkorunkban többnyire a sötétségtől, az ijesztő mesealakoktól és a tévéreklámok vécébacilusaitól félünk, meg attól, hogy messze kerülünk a szüleinktől. Mire ezt nagyjából kinőnénk, jelentkezik a következő meghatározó félelemfaktor: az iskolában a felelettől félünk. Miért is? Mert az iskola nem tanít meg tanulni, és nem tanít meg a tudásunkat előadni sem. Csak számon kér. Pedig minden iskolának, minden tantervnek a Hogyan tanulj? és a Hogyan kommunikáld a tudásodat hatásosan? tantárgyakkal kellene kezdenie. De nem kezd azzal, sőt, mint mindnyájan tudjuk, nem is folytatja azzal. Soha, egyetlen percet sem foglalkozik ezekkel az apróságokkal. Emiatt a feleléseket és a vizsgákat mindig is félelem kíséri és rontja le. Az átlagos menedzseri prezentáció megreked az elemi iskolás felelések színvonalán.

És ezt itt csak azért említem meg, mert a széles körben elterjedt prezentációs félelem innen ered, ennek köszönhető. Ezt a félelmet az iskola tanítja meg mindenkinek. Köszönjük neki. Ezt csak súlyosbítja az, hogy a tanított tartalom döntő többsége viszont haszontalan, csak a vizsgán, de nem az életben használatos dolog. Non vitae, sed scholae discimus, ahogyan azt már a jó öreg Seneca is leírtaanno a 106. erkölcsi levele végén. Nem az életnek, az iskolának tanulunk. Ez volt kb.időszámításunk szerint 63. és 65. között.  Több mint 2000 éve. És röhej, de az iskolákban azóta se változott semmi e téren (se). A nevelés a felnőttek szervezett védekezése az ifjúság ellen, írta Mark Twain. A mi feladatunk az, hogy amit a suli prezentációs félelem, nyilvánosbeszéd-frász terén ártott nekünk, azt próbáljuk meg helyrehozni.