A testbeszéd az, amikor az izmaink segítségével kommunikálunk. A testünk mozgásával vagy épp mozdulatlanságával. Működőképessége három dologtól függ: attól, hogy az izmaink rendeltetésszerűen, kiegyensúlyozottan működnek-e, továbbá, hogy rendelkezünk-e a működtetésükhöz szükséges mozgáskultúrával, végül pedig, hogy akarjuk-e, merjük-e előadás közben használni, működtetni azokat.

A testbeszéd „hangképző szervei” a testrészek (kezek, szemek, arc, fej, vállak, törzs, lábak) és azok használati módjai (nyitottság, testtartás, járás/mozgás, közelség/távolság).

Ezek összmunkája határozza meg azt, hogy milyen a prezentációid nonverbális kommunikációs színvonala. Ezektől függ annak a hatékonysága és a dinamikája.

A tartalom és az érzelmeid közlésére a tested felső negyedében elhelyezkedő eszközeid – kezek, vállak, fej, arc, szemek, száj – alkalmasak. Ezek fejleszthetők, képezhetők.

Az előadásod dinamikáját, az előadói személyiséged erejét viszont a tested egésze – különösképpen a testtartásod és a mozgásod – közvetíti a hallgatóid felé. Ez javítható, tudatosítható coaching segítségével, de elsősorban fizikai edzettségre, gyakorlásra és koncentrációra van szükséged hozzá.

A bizonytalanságtól. Amikor megkérdezem a tréningjeim hallgatóit, ki az, aki fél a nyilvános beszédtől csak a főnökök nem teszik fel a kezüket. Ez azonban nem azt jelenti, hogy ők ne tartanának a prezentálástól, hanem csak azt, hogy ennek beismerésétől a beosztottjaik előtt még jobban félnek. Amikor pedig azt kérdezem meg a csapattól, hogy konkrétan mi a prezentálással, előadással kapcsolatos félelmük tárgya, hogy mi az, amitől ők konkrétan félnek, akkor a következők hangoznak el.

Attól, hogy a figyelem középpontjába kerülnek.

Attól, hogy nem sikerül a prezentációjuk.

Attól, hogy hibáznak.

Attól, hogy belezavarodnak a mondandójukba.

Attól, hogy belesülnek.

Attól, hogy kérdéseket kapnak, amelyekre nem tudnak felelni.

Attól, hogy inkompetensnek bizonyulnak.

Attól, hogy megítélik őket.

Attól, hogy unalmasak lesznek.

Attól, hogy kinevetik őket.

Attól, hogy visszautasítják őket.

Attól, hogy rosszullét fogja el őket a pódiumon.

Attól, hogy nem tudják kezelni a vészhelyzeteket.

A technikai hibáktól.

A hallgatóságtól félnek.

A következő kérdésem ilyenkor az, hogy mi a legrosszabb, ami ezek nyomán történhet velük a pódiumon. Belehalnak? Nem. Börtönbe kerülnek? Nem. Elveszítik a barátaikat, szeretteiket, vagyonukat? Nem Bántják őket? Nem. Hát akkor? – kérdezem őket. Igen, de mégis félünk, nem tehetünk róla. – jön a szokványos, tartalomdús válasz.Dehogynem tehettek róla!

Kisgyerekkorunkban többnyire a sötétségtől, az ijesztő mesealakoktól és a tévéreklámok vécébacilusaitól félünk, meg attól, hogy messze kerülünk a szüleinktől. Mire ezt nagyjából kinőnénk, jelentkezik a következő meghatározó félelemfaktor: az iskolában a felelettől félünk. Miért is? Mert az iskola nem tanít meg tanulni, és nem tanít meg a tudásunkat előadni sem. Csak számon kér. Pedig minden iskolának, minden tantervnek a Hogyan tanulj? és a Hogyan kommunikáld a tudásodat hatásosan? tantárgyakkal kellene kezdenie. De nem kezd azzal, sőt, mint mindnyájan tudjuk, nem is folytatja azzal. Soha, egyetlen percet sem foglalkozik ezekkel az apróságokkal. Emiatt a feleléseket és a vizsgákat mindig is félelem kíséri és rontja le. Az átlagos menedzseri prezentáció megreked az elemi iskolás felelések színvonalán.

És ezt itt csak azért említem meg, mert a széles körben elterjedt prezentációs félelem innen ered, ennek köszönhető. Ezt a félelmet az iskola tanítja meg mindenkinek. Köszönjük neki. Ezt csak súlyosbítja az, hogy a tanított tartalom döntő többsége viszont haszontalan, csak a vizsgán, de nem az életben használatos dolog. Non vitae, sed scholae discimus, ahogyan azt már a jó öreg Seneca is leírtaanno a 106. erkölcsi levele végén. Nem az életnek, az iskolának tanulunk. Ez volt kb.időszámításunk szerint 63. és 65. között.  Több mint 2000 éve. És röhej, de az iskolákban azóta se változott semmi e téren (se). A nevelés a felnőttek szervezett védekezése az ifjúság ellen, írta Mark Twain. A mi feladatunk az, hogy amit a suli prezentációs félelem, nyilvánosbeszéd-frász terén ártott nekünk, azt próbáljuk meg helyrehozni.

Gyakran követem el a tréningjeimen azt az aljasságot egy-egy szegény, ártatlan hallgatóval szemben, hogy váratlanul a kezébe nyomom a klikkert, és megkérem, hogy ott és azonnal prezentálja a csapatnak az általam előkészített, ám általa sosem látott, 5 diából álló egyszerű anyagot. A reakció a legtöbbször igen szemléletes. A hallgató először vitatkozik, támad, mondván, felkészülés nélkül lehetetlen – LE-HE-TET-LEN! - megtenni azt, amit kérek tőle. Majd végül a legtöbben közülük nem is vállalják: passzolják a feladatot. Természetes viselkedési válasz ez. Nem egyéb, mint a Fight or Flight reakció prezentációs változatának modellje.

A Fight or Flight (üss vagy fuss) vészreakciót Walter Cannon azonosította a szervezet automatikus, velünk született válaszaként a negatív környezeti hatásokra, veszélyekre. Ilyenkor hirtelen nagy mennyiségű kortizon és adrenalin szabadul fel. Ezek hatására mindent a túlélésünk veszélyfaktoraként határozunk meg, és felkészülünk arra, hogy vagy támadjunk, vagy elmeneküljünk. Hirtelen hajlamosak leszünk mindent túlreagálni, gondolkodásunk eltorzul, és mindent a félelem irányít. Tipikus FoF helyzet a Survivor tévésóknak az a pontja, amikor a játékosoknak egy-egy maréknyi élő kukacot kell megenniük. A legtöbben megharcolnak a feladattal, és kínkeservesen, de lenyelik a férgeket. De mindig van közöttük valaki, aki ennél a feladatnál esik ki.  Elmenekül inkább, semmint, hogy teljesítsen.

A FoF leginkább a macska vészviselkedésével példázható, amely szintén vagy megharcol a kutyával, vagy, ha teheti, eliszkol előle.A prezentáló legszívesebben elfutna a megpróbáltatás elől, de, merthogy nem teheti, idegessé, harciassá válik, az ellenfele pedig a prezentáció, melyet le kell győznie. A legszerencsétlenebb attitűd.

A FoF vészreakció a gyakorlatlan, hétköznapi előadók tipikus válasza a prezentációs helyzetekre. (Létezik egy harmadik prezentációs F is: a Freeze állapot, amikor prezentáló lefagy, és minden értékelhető akcióra és reakcióra alkalmatlanná válik.) A lényeg az, hogy a tréningen ugyanúgy reagál a szerencsétlen, kijelölt hallgató a tréneri inzultusra, mint ahogyan éles helyzetben a gyakorlatlan, felkészületlen előadó magára a prezentáció kikerülhetetlen kényszerére. Az ok is ugyanaz: a felkészületlenség és a bizonytalanság érzése. A különbség annyi, hogy míg a tréningen okkal és szemléltető céllal modellezem a helyzetet, addig a valóságban a prezentáló önmaga sodorja magát bele.

“A nagyszerű szónok alapvetően nagyszerű ember, aki mellesleg jól beszél.”, írta Szókratész, akinek ugyebár nem volt lehetősége többek között Hitlerrel sem találkoznia. A prezentáló személyének leírását más módon kell megközelítenünk. A jó prezentáció-előadó olyan, mint a napfogyatkozás. Ritka, de ha jön, akkor mindenki őt figyeli. A jó előadó olyan, mint a virágot nyújtó kéz. Örülsz annak, amit kapsz tőle. A jó beszélő olyan, mint a pillanatragasztó. Eltávolíthatatlanul rögzíti a mondandóját a hallgató agyába. A jó előadó olyan, mint a fitnesz. Megmozgatja az embereket. A jó prezentáló olyan, mint a gratuláció. Szívesen fogadjuk. A jó prezentáló olyan, mint a fogsor. Nélkülözhetetlen.

A rossz előadó olyan, mint a balta a fejben. Van, de minek. Az előadó a prezentáció sikerének kulcsa. De ez a kulcs sokszor nem illik a zárba.

 „A nyilvános beszéd az egyik dolog, amit a pályám meghatározó szakaszaiban megtanultam. Sok prezentációt hallgattam meg, és egy valamit hamar megfigyeltem: azt, hogy a legtöbb igazgató szintű előadó – különösen az ügyvezetők, különösen a férfi ügyvezetők – kimondottan rosszul prezentál. Unalmasak, hosszúak, összevissza beszélnek. Néztem a beszédeke egymás után, és rájöttem, ha van rosszabb a gyenge előadónál, akkor az az olyan előadó, aki szenved, és fogalmad sincs arról, hogy milyen hosszan fog szenvedni. Ez egy szörnyű érzés.” – mondja Guy Kawasaki.

Valami gond van a prezentációs előadókkal.

„Miután pár száz PowerPoint prezentációt végigültél, kezdesz típusokat felfedezni a látott előadók között. Remélhetőleg találkozol igazi, ihletett prezentálókkal is, akik emlékezetes, jelentős prezentációkat adnak elő. Pech, hogy minden egyes nagyszerű előadóra, akibe belebotlasz, 15-20 rossz prezentáló jut (és ebben még nincs benne a 30-50 átlagos szintű).” – olvasható Brent Dykes A rossz prezentálók rohama című írásában.

Ha nem mondtam volna még: valami gond van a prezentációs előadókkal.

“Nem a PowerPoint öli meg a prezentációkat, az emberek gyilkolják le azokat.” – valljaAndraya Georgeszakíró.

És itt a lényeg, a hölgy beletrafált a közepébe. Általános jelenség, hogy tudáshiány, képzetlenség miatt a PowerPointot okolják a prezentációk unalmáért, laposságáért, szürke uniformizáltságáért.

Van azonban egy jó hírem is: a Betört ablak teória leírásában Kelling és Wilson azt is megfogalmazza, hogy az ablakok megcsináltatásával elindulhat egy pozitív fejlődés. Vagyis, témánkra alkalmazva: minél több a valóban gyakorlati értékű képzés, annál több a kiemelkedő tudású előadó, minél több a briliáns prezentáció, annál több a pozitív minta, annál magasabb a zsinórmérték.

És ez a folyamat egy visszacsatolási kör, amely, ha megindul, sosem áll le. Bingó! Feltaláltuk az örökmozgót!

Van egy javaslatom: vedd legalább olyan komolyan a prezentációt, mint az én fiam 4 éves korában a Holdra szállást! A Vidámparkban ült a mamája ölében a Holdrakéta nevű játékban – én meg kint vártam – és sírva, rúgkapálva kiabált: „Apa nélkül nem megyek a Holdra!!!”. Tanulj tőle! Ragaszkodj a számodra fontos dolgokhoz! Tudás, felkészültség nélkül nem menj fel a pódiumra!

Miért oly harmatosak a prezentációk? Mert a hivatalos oktatás nem – vagy nem megfelelően – foglalkozik a témával. Mert egyébként is alig vannak, akik megfelelően foglalkoznak vele. Mert alig vannak, akik motiváltak a megfelelő szint elsajátítására. Ezek a válaszok igazak. Rendben, de miért lehetnek igazak? Mi teszi lehetővé azt, hogy igazak legyenek?

Kurt Lewin szerint a viselkedés az egyén és a környezete együttes működésétől függ. Erre még egy képletet is felállított, a Lewin féle viselkedés-függvényt.

Noha Lewin nem feltétlenül erre gondolt teóriája kidolgozásakor, mégis, a prezentációs kultúra átlagosan alacsony szintje is kiválóan magyarázható ezzel. És tovább pontosítható egy másik elmélet, a Betört ablakok szindróma segítségével, amit George L. Kelling és James Q. Wilson írt le a The Atlantic Montly Magazinban 1982 márciusában, és amely alapvetően a kriminalisztika, a köz- és tulajdonbiztonság témáját érinti.

A teória annak bizonyítása, hogy a bűnözést a rend hiánya és a káosz szüli. Ha egy ház egyik ablaka betörik, és senki nem üvegezteti be újra, akkor ez azt kommunikálja, hogy senki nem foglalkozik a házzal, és szabad a vásár. Azt sugallja, hogy mindent lehet. Ennek következményeként mind több ablakot törnek be, s ez az állapot fertőzésként terjed. Egy káoszspirálról van tehát szó, amely a városi környezet összes negatív jelenségét jellemzi, a szemeteléstől a falfirkákon át a közlekedési morál romlásáig.

Visszatérve a tárgyunkhoz: a prezentációk Betört ablak szindrómája azt jelenti, hogy nem teszünk semmit a gyenge, gyilkos prezentációk ellen, s azok ettől etalonná, standarddá válnak. De a helyzet, a kilátások még ennél is rosszabbak.

A rossz példa ragadós. A kezdők, gyakornokok, juniorok azt látják, hogy jól fizetett főnökeik mérhetetlenül gyenge prezentációs teljesítményeikkel jutnak előre a ranglétrán. (A kezdők, gyakornokok, juniorok azt persze nem látják, hogy példaképeik mekkora károkat okoznak ezzel a cégüknek.) Így öröklődik és romlik menedzsergenerációról menedzsergenerációra az elfogadottnak tartott prezentálótudás.

Hogy miért nem teszünk semmit a gyilkos prezentációk ellen? Hogy miért válik betört ablakká a legtöbb prezentáció? Azt mondjuk, hogy túl elfoglaltak vagyunk. Elfoglaltak a saját magunk képzésére, a felkészülésre, a gyakorlásra, és arra, hogy megtanuljunk előadni. De van egy icipici gyanúm. Nevezetesen, hogy az elfoglalt szót a lusta szó szinonimájaként használják a gyenge prezentálók. Ugyanis, ha nem így lenne, akkor nem lennének profi, kiemelkedő színvonalú előadók. Jobban mondva, csak a nyugdíjasok, a háremhölgyek és a munkanélküliek prezentálnának kiválóan, mert ők nem elfoglaltak, ugyebár.

“A földlakók prezentációnak nevezik azt az eseményt, amikor egy ember beszél és vetít, a többiek meg körülötte arra gondolnak, hogy mikor hagyja már abba.” – írta jelentésében a Csillagközi Főparancsnokság által felderítésre a Föld nevű bolygóra küldött alien a Qxylor jelenti című könyvecskében. És igen, egy földönkívüli szemével – ha van neki egyáltalán olyan – valóban így festhetne egy-egy átlagos prezentáció.

Ott ül a közönség, és várja a rámért előadás végrehajtását. És már lép is fel a hóhér az emelvényre. Még egy istenhozzád… és kezdődik a prezentáció. Nincs se pap, se utolsó kívánság, ráadásul az áldozat szemét se kötik be. Végig kell néznie! Ezt rajzolta meg a holland Frits Ahlefeldt, én meg köszönöm Frits engedélyét, hogy megmutathatom neked is:

Nem tudom, te hogy vagy vele, de én már számtalanszor fél lábbal a sírban éreztem magamat egy-egy szokványos prezentáció láttán-hallatán. Sőt, egy idő után kialakult bennem az életvédelmi reflex, és egy-egy konferencia-előadás nézőterén már csak szélre próbálok leülni, végszükség esetére előre, gondosan megtervezve a menekülőutat. Nem vagyok hajlandó erőszakos szellemi közösülés áldozatává válni. Amikor konferenciaigazgatóként dolgoztam, a legnagyobb stresszt az általánosan gyenge előadói színvonaltól való félelem okozta nekem – már előre.

Érthetetlennek és elfogadhatatlannak tartom mind a mai napig azt, hogy amúgy igényes, intelligens emberek, akik nyitott sliccel vagy szakadt aljú szoknyában sosem lépnének nyilvánosság elé, minden további nélkül odaállnak fogyaszthatatlan prezentációjukkal kegyetlenül szétmarcangolni a hallgatóság idegeit, és a saját imidzsüket.

A moai (moáj) a Húsvét sziget – leánykori nevén: Rapa Nui – kőszobrainak a neve. Vulkáni tufából faragták őket a sziget kőfaragó mesterei 1100 és 1650 között. A legkisebb valamivel több, mint 120 centi, a legnagyobb 21 méter magas. A fejek feltehetőleg a korabeli helyi vezetőket (fejeseket, bocs) ábrázolják. Évszázadok óta állnak rezzenéstelenül egy helyben, háttal a tengernek. A legújabb felfedezések szerint földbe ásott testük is van. A régészek szerint a moai-ok az ég és a Föld, az istenek és az emberek közötti összekötő láncszemet jelentették.

Gyerekkorom óta élénken foglalkoztatott a történetük, később pedig, már hivatásos prezentálói és tréneri munkám során ezek a mozdulatlan kőszobrok jelképezték számomra a prezentációk legnehezebb, és igen gyakori közönségét.

Azokat a – főként – nagyfőnököket (vagy önmagukat nagynak képzelő főnököket), akik egyetlen gesztus, bólintás, egyetlen arcizom-rándulás, egyetlen kukk nélkül képesek végigülni egy-egy üzleti prezentációt anélkül, hogy bármilyen jelét adnák annak, hogy még élnek. Akik magukat nem földieket és égieket összekötő láncszemnek, hanem magának az Atyaúristennek gondolják.

Minden prezentálók rémálmainak számítanak ők. És minden professzionális prezentáló legnagyobb kihívásának. Elérni azt, hogy a moai elmosolyodjon. Hogy reagáljon. Hogy kérdezzen. Hogy életre keljen. Hogy meginduljon a vérkeringése. Hogy elégedetten távozzék a tetthelyről.

Győzd meg a moai-t! – szoktam indítványozni a prezentációtréningjeim hallgatóinak, mintegy irányt és zsinórmértéket szabva arra nézvést, hogy mit várok el attól, akit professzionális prezentálónak nevezek.

És most meg fogsz lepődni: én szeretem a moaiokat. És a prezentálót hibáztatom, ha nem jár sikerrel náluk. A moai ugyanis nem bólint. Nem mutat érzelmeket. Nem mozdul. Ez adja moaisága lényegét. Mit gondolsz, bennük a hiba? Bizony, nem. És nem azért mondom ezt, mert nem tudok parancsolni a túlcsorduló szakmai demagógiámnak. Sokkal gyakorlatibb okom van erre a nemre. Nevezetesen: ha egy prezentációs kudarc után csak egyszer, csak egyetlen egyszer elfogadod azt, hogy te, a Cicerónál ciceróbb profi pechedre épp olyan tufafejekkel találkoztál, akikkel lehetetlen lett volna bárkinek is boldogulnia, akkor és ott kell abbahagynod prezentációs karrieredet. Mert attól fogva nem önmagadtól várod el a sikeres prezentálói, hanem a közönségedtől a sikeres hallgatói teljesítményt.

A moai nem bólint. Nem mosolyog. Nem mozdul. Ez adja moaisága lényegét. A te feladatod az, hogy egyetértésének jelzésére késztesd mégis, hogy megnevettesd, hogy kimozdítsd merevségéből. Hogy kapcsolatot teremts vele. Hogy a moaiból egyszer csak embert varázsolj. Mert azért vagy ott.

Szóval: győzd meg a moait! Minden prezentációdnak ezzel a céllal fogj neki! Ne számíts arra, hogy már a pódiumra tartva autogramkérők sorfala között fogsz elhaladni! Ne várd, hogy kifelé menet a tomboló közönség a nevedet skandálva kifogja a lovakat a hintód elől, és pezsgőt iszik majd a cipődből!

Minden esetben úgy állj neki a prezentációd előkészítésének, hogy a helyszínen a moai-világbajnokság döntősei, nehézfiúk és -lányok várnak rád. Ha erre készülsz, s ha mégsem így lesz, már biztos a sikered.

Gondold csak át, meg tudnál-e említeni olyan átlagos kommunikációkészséggel rendelkező, közösségben élő embert, aki soha nem prezentál! 

És nem csodálkozom, ha nem jut eszedbe senki sem. Mert mindenkinek van üzenete. És minden üzenetnek van közönsége. Prezentál a zöldséges kofa a piacon. Nála vásárolok, ha a tartalom (az áru és az ára) meg a forma (az áru elrendezése) vonzó, s ha ő is bizalomkeltő. Ha nem, megyek a szomszédjához.

Prezentál a pincér. Ha jót és jól prezentál, sikert arat, és visszajár hozzá a közönsége. Prezentál az összes vallás papja. Ha belegondolsz, nem is adnak mást a hallgatóságaiknak, mint prezentációk sorát. Prezentálunk mindnyájan az iskolában, felelet formájában. Prezentálnak a tanárok és a professzorok. (Atyaég, hogy sokuk milyen vacakul!…) Prezentál minden politikus. Az életük egy hosszú prezentáció, függetlenül attól, hogy vérről, verejtékről, könnyekről beszélnek, vagy éppen azt bizonygatják, hogy ”Nem volt szexuális kapcsolatom azzal a nővel, Lewinsky kisasszonnyal.”. Prezentál a szülő a kisgyereknek – mesélésnek nevezzük ezt.

És prezentál a világszépe. Szép, rövid, velős prezentációja van neki. Ott áll a fényben, fején a korona, kezében egy fél virágbolt, rajta a világ valószínűleg legkényelmetlenebb ruhája, amiből itt-ott kilóg ez-az, és egy 30-40 centis mosoly kíséretében kiböki, miszerint: „Világbéke!”. És ez egy olyan sikeres prezentáció, hogy egyetlen évben, egyetlen győztes nőegyed-díszpéldány sem változtat rajta. Még akkor sem, ha van közöttük olyan, akinek különösen nagy kihívást jelent megtanulnia a szöveget.

Prezentál a rajtacsípett tolvaj, az elfogott betörő, a rablógyilkos a rendőrségen. Prezentálnak a tanúk, prezentál a vád és a védelem. Prezentál a bíró. Egy tárgyalás nem is egyéb, mint prezentációk sora.

Mindenki prezentál! Mindenki. Azaz… bocs… majdnem mindenki. És tudod, hogy ki az, aki nem? Na, nézd csak: a prezentálók sokasága! Amit ők csinálnak, az nem prezentálás, hanem küzdelem a közlési próbálkozásokkal, amiket ők is és a hallgatóik is nehezen vészelnek át. Pedig a nyilvános beszéd elkerülhetetlen számukra! Munkaprezentációk, workshopok, tréningek, vezetői értekezletek, szakmaikonferencia-szekciók, cégrendezvények, hogy csak néhányat említsek azon alkalmak közül, amelyeken előbb-utóbb mindenkire rákerül a sor. Ezért a jó előadói készség karrierkérdés. Pár év még, és Kuka törpét elbocsátják, a maradék hat pedig megtanul rendesen beszélni emberek előtt.